A Márton Lakóotthon fiataljaival lassan két éve töltöm a mindennapjaimat. Olyan fiatalokkal, akik a tanköteles kort már betöltötték, s ezért mind az oktatási, mind az egészségügyi rendszerből kikerültek. Az ápoló-gondozó célú intézményben 12 értelmileg sérült ember él, ami tartós bentlakást nyújt számukra. A lakóotthonba az iskolaköteles kort betöltött fiatalok kerülhetnek. Lakóink átlagéletkora 31 életév, legfiatalabb lakónk 22 éves, a legidősebb pedig 38 éves.
Mindegyikük külön- külön egyéniség, akiknek személyes életteréről és mikrokörnyezetéről sokat tudnék írni, hiszen a mindennapjaink összefonódnak a közös napi történések során. Most mégis inkább tágabb szemszögből szeretnék lakóinkra tekinteni, mégpedig az integráció és a normalizáció szempontjából, kiemelve a foglalkoztatást.
Ahogy Gazsi Adrienn is elmondta, sokat segít, ha a szociális intézmények valamiképp biztosítani tudják a lakók számára a hasznos, élvezetes tevékenységek végzését- segítve a normalizációt-, ezért nagy szó, hogy Győr-Moson-Sopron megyében elsőként, országosan az elsők között kaptuk meg a szociális foglalkoztatási engedélyt.
Lakóinkat a rehabilitációs alkalmassági vizsgálatot végző szakértői bizottság szakvéleménye alapján un. munka- rehabilitációs foglalkoztatás keretében foglalkoztatja a „Híd a Jövőbe” Alapítvány. Erkölcsi értéke abban ragadható meg, hogy lakóink nagy kedvvel végzik a kézműves tevékenységeket, mivel ki tudnak abban teljesedni. Nemcsak növeli önbizalmukat, fontosnak, hasznosnak is érzik magukat, amit nem biztos, hogy az élet más területén ilyen intenzíven megélhetnek.
A szociális foglalkoztatás keretében végzett kézműves tevékenységek ellenértékeként a fiatalok un. munka-rehabilitációs díjban részesülnek, amelynek az összege a mindenkori minimálbér 30 % - a. Ezzel az összeggel lakóink kiegészíthetik csekély jövedelmüket, bár az érvényben lévő rendelkezések értelmében a munka-rehabilitációs díj nem tekinthető bérjellegű kifizetésnek, mivel a munkajutalommal esik azonos megítélés alá. Ennek ellenére ez az összeg nagyon fontos számukra, hiszen a családokat is érinti az elhúzódó válság, s a pénzügyi nehézségek begyűrűznek a mindennapokba. A szülőknek bizony nagyban besegít ez a fajta szolgáltatás. Nálunk nagy elismerésnek számít, ha valaki az átlagos- 4órás- munkaidőnél többet is elvégezhet, hiszen ezzel egy nagyobb, összetettebb feladatot lát el, felelősségteljesebbnek, hasznosabbnak érezheti magát. Az 5-és 6 órásaink egytől-egyig büszkék az irántuk táplált bizalomra. Ennél magasabbra törő igények is jelentkeztek már –nyílt munkaerőpiacra való belépés vágya-, de ez még igen távoli célkitűzés lehet csak lakóink számára, ismerve a korlátozott lehetőségeket..
A továbbképzés során több előadó is hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a - bármilyen módon ill. fokban- sérült embereket ne engedjük a társadalom perifériájára szorulni, illetve fogjunk össze, hogy a szociális szakma nagyobb elismertséget és megbecsültséget szerezzen magának, mint ami a jelenkori Magyarországon tapasztalható, hogy ezeket az embereket az őket megillető módon gondozhassuk. Lehet, hogy ez egy ország problémája, és mi magunk kevésnek érezzük magunkat a feladathoz, mentalitásban mégis -a már külföldön is bevált- empátián alapuló hozzáállást kell tanúsítanunk, és kellene a szociális háló minden egyes tagjának.
Sajnos még ma is sok lelakott kastély létezik a világtól elzárva – magam is jártam ilyen intézményben -, ahol a világ szeme elől eldugva élnek értelmileg sérült emberek. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy Győrhöz közeli község szinte teljesen befogadta a fiataljainkat, ismerik őket, elhíresültek a szép kézműves termékek, amiket ők készítenek a segítségünkkel.
Mindenkinek önálló életteret biztosít a saját szobája, ahová elvonulhat, ha magányra van szüksége. Teljesen hétköznapi háztartási és ház körüli dolgokkal tevékenykednek, egész életvitelüket átszövi az nagyobb fokú önállóságra nevelés segítő szándéka. A legfontosabb mégis az, hogy fiataljaink második otthonra leltek itt, hiszen a közértben ismerik őket, a parkban fociznak a helyi gyerekekkel, és a nyúli buszsofőrök pedig már kérés nélkül adják a menetjegyet a buszon. Ezek a találkozási lehetőségek sokat jelentenek a mássággal élő, értelmileg sérült lakóink számára és elősegíthetik társadalmi integrációjukat.
Az idei év nagy kezdeményezéseként az 5 éves jubileumi ünnepség kapcsán egy fogyatékosság-történeti kiállítással egybekötött, a lakóotthon életét és termékeit bemutató kiállítás lesz látható a PÁGISZ ÁMK-ban, majd a későbbiekben Győr város több iskolájában, és reményeink szerint a megye nagyobb városaiban is bemutatásra kerül a kiállítási anyag. A kiállítás célközönsége az iskolás korosztály, akik még formálhatóak, akik talán még elfogadóbbak, kevésbé előítéletesek, mint sok felnőtt embertársunk.
Mint fiatal szakembernek, egyik fő vágyam és célom, hogy változzon a köztudat a sérült emberekről, és talán minél személyesebb nézőpontból mutatjuk be őket, annál több értéket látnak meg bennük az „épek”. …És minél többet járunk kiállításra, parkba, a Rába-partra, vagy a győri Árkádba, annál inkább beépülünk a köztudatba. Sajnos a nagy változásokhoz még sok más tényezőre is szükség lenne, magasabb szinteken, de ha már hasonló területen dolgozó szakemberek csoportja ugyanezt gondolja, és nem csak a szoba folyosójára és az intézmény kertjébe viszi ki gondozottjait, hanem foglalkozik azok lelki egészségével, - már pedig ezen a továbbképzésen csak ilyen szakemberekkel találkoztam - akkor van remény a fejlődésre…
Domján Adrienn
Márton Lakóotthon
Nyúl, 2009.december 08.
